(úgy megmondom neki, hogy) Nem teszi ki az ablakba

Ha így fenyegetünk meg valakit: „Majd megmondom én neki a magamét”! Nem teszi ki az ablakba! – Akkor bizonyosak vagyunk benne, hogy akihez a fenyegető szavak szóltak, nem fog eldicsekedni a kapott leckével. Azonban gyakoribb eset, hogy nem szóbeli fenyegetéssel, hanem leleplező igazságokat tartalmazó, kíméletlenül szókimondó levéllel kapcsolatban használjuk ezt a kifejezést.

Szólásmondásunk egy régi szokáson alapszik. Régen, (különösen faluhelyen) ritkaságszámba ment az írni-olvasni tudó ember. Nagy dolognak számított, ha a szegény jobbágy- vagy parasztcsalád tagja tanult emberré lett, és városra kerülve, egy-egy levélben beszámolt az otthoniaknak sorsa fordulásáról.

Az sem volt kis dolog, ha katonának vitték el a fiú csemetét, aki messze földre kerülve az ott szerzett tapasztalatairól számolhatott be.

Nem illett ilyenkor csak saját magáról szólni vagy csak családi dolgokról kérdezősködni, a szomszédok, ismerősök is elvárták, hogy őket érdeklő hírek is legyenek a levélben.

Az ilyen levelek nem egyből a komód fiókjába kötött ki, hanem kikerült az ablakba, hogy mindenki láthassa. Nagy öröm és dicsőség is volt az ilyen levél.

Viszont a jó híreket tartalmazó leveleken kívül érkezhettek olyan hírek, levelek is amelyek szomorú, vagy rossz esetleg „csúfságot” tartalmazott. Az ilyen tartalmú hírekkel inkább nem dicsekedtek el. Nem tették ki őket az ablakba inkább eltették jó mélyre egy fiókba, vagy elégették, széttépték, de leginkább jól eldugták.

Az efféle levelekre célzunk manapság is, ha szólásunkkal élünk, anélkül azonban, hogy eszünkbe jutna erre a rég feledésbe merült szokásra gondolni, főleg a „mai” internetes világban.